Run in Lyon 2018 – második félmaraton

Néhány hete gondoltam egyet, és (a húgom szakértelmének kikérése után) beneveztem az idei Run in Lyon félmaraton távjára. Ebben a bejegyzésben leírom a felkészüléstől a célba érésig tartó utat.

Mivel a verseny előtt nem sokkal döntöttem el, hogy indulok, nagyjából 3-4 hetem maradt felkészülni. Nyáron semmit nem edzettem/futottam, úgyhogy először kicsit mission impossible-nak tűnt a dolog, de ha Bori azt mondja, meg tudom csinálni, akkor biztos úgy van. Igazából nulla önbizalmam volt, mert emlékeztem az első félmaratonomra ami iszonyatos küzdés volt, és nagyon féltem, hogy most is kicsit belehalok. 

Az edzéseken viszont várakozáson felüli távokat mentem, az első lyoni futásomon egyből lenyomtam 12 km-t például. Ez elég sok erőt és reményt adott, de aztán a verseny előtti hetekben nagyon keveset tudtam menni: az utolsó előtti hétben a hasgörcseim miatt, az utolsó héten pedig azért, mert Magyarországon voltam, és ott nem volt annyi időm végül, amennyit szerettem volna erre áldozni. 

A verseny előtti napokban elvileg nem nagyon szabadna futni, én azért csütörtökön még elmentem utoljára, csak hogy lássam, hogy állok. Őszintén szólva, nagyon nem bíztam magamban. Abban nem kételkedtem, hogy lefutom (soha nem adjuk fel), de hogy 2,5 órán belül (ez lett volna az idei cél), ahhoz nem sok reményt fűztem.

Ez volt a félmaraton útvonala
forrás: Run In Lyon

Már pénteken elmentem átvenni a rajtszámomat és a pólómat, nagyon okosan, mert már akkor is rengetegen voltak, nem is akarom tudni, szombaton mennyit kellett volna sorban állni. Szombaton nagyon odafigyeltem a folyadékbevitelemre, arra, hogy mit eszem, hogy eleget aludjak.

És vasárnap eljött a várva várt nap. Reggel korán keltem, minden fontos energia-bevitelről (almás zabkása, banán, zöld tea, stb.) gondoskodtam, felöltöztem, összepakoltam, és indulás. Sajnos az eső szemerkélt, de az időjárás-jelentő applikációm azt írta, 10-re eláll, akkor csak fél órát kell esőben futni, ugyanis a rajt 9.25-kor volt. Egy órával a rajt előtt ajánlott volt odaérni, és még milyen jó, hogy így tettem, ugyanis a táskámat is le kellett adnom és a wc-nél is hatalmas sor volt, így pont végeztem mindennel 5 perccel a mi rajtunk előtt. Én az utolsó mezőnyben indultam, akik 2:05:00 vagy annál több idő alatt futják le a 21,097 km-t. Az eső még mindig esett, és elég hideg is volt (13 fok), ezért egészen a rajtig magamon hagytam az esőkabátot. Utána a derekamra kötöttem és úgy futottam, mert nagyon belefülledtem volna.

Az első párszáz méter elég gördülékenyen ment, de a második kilométernél elkezdtem észlelni, hogy lassulok, ezért kénytelen voltam valami taktikához folyamodni. Mellettem egy pár futott, és pont meghallottam, ahogy a pasi azt mondja a nőnek: „drágám lassulsz, gyere, tartsd a tempót!”. Nagyjából az én ritmusomban futottak, úgyhogy kitaláltam, hogy őket fogom követni, bármi történjék, nem szakadok le, minimum az első 5-10 kilométeren. Így is volt, hol könnyebb, hol nehezebb volt velük tartani a lépést, de a tizedik kilométernél még mindig a nyomukban voltam, nagyjából 07:00/km-es átlaggal, ami magamhoz képest elég jó. Ekkor már elkezdtünk lehagyni egy csomó embert, akik lassabban futottak, ez is egész sok erőt adott. 

Viszont az eső még mindig esett. Sőt, nem esett, a tizedik és a tizenötödik kilométer között konkrétan zuhogott. Csurom vizesen értünk a tizenötösnél lévő frissítő-ponthoz (amúgy minden ötödik kilométernél volt egy), bevágtam egy fél banánt, kockacukrot és egy kis vizet, és irány tovább, meg se álltam jóformán. 

A futótársaim közben leszakadtak, a nő nem bírta tovább tartani a tempót. Nekem itt már nem jutott eszembe lassítani, egyrészt rohadtul elegem volt a zuhogó esőből és a hidegből, a térdem elkezdett fájni, minden bajom volt. Másrészt ránéztem az időre és konstatáltam, hogy sokkal jobban megyek, mint két éve, tehát ha nem nagyon lassulok, még a 02:30:00-n belüli időre is van esélyem. Persze ez még mindig álom-szerű volt kicsit, az utolsó 6 kilométeren még bármi történhet, úgyhogy kizártam minden fizikai fájdalmat és a szemembe zúduló esőt, és mentem előre. 

Nem gondoltam volna, hogy a gyűlölt 2 km hosszú alagút lesz az idei félmaratonon a kedvenc részem, de kétségtelenül ez volt, mert ott legalább nem esett az eső. Mire onnan kiértem, már csak 3 km volt hátra nagyjából, az utolsó szakaszt nagyon megnyomtam. Ez amúgy a félmaraton legszebb része, Lyon belvárosán keresztül, a városházától a Bellecour-ig. Itt már rengetegen állnak az út szélén és mindenki szurkol, nagyon jó érzés, még így ismeretlenül is. 

A célegyenesbe csuromvizesen érkeztem, de a fülemben üvöltött a Linkin Parktól az In the end, ez pedig még rengeteg plusz energiát szabadított fel, amitől szinte berepültem a célba. Végre vége. Megcsináltam, másodszorra is. Az alkalmazásom 02:26:27-et mért, aminek már alapból iszonyatosan örültem, hiszen 2,5 órán belül voltam, de nagyon kíváncsi voltam a hivatalos időmre is.

Miután kipihegtem magam elindultam átvenni a verseny utáni energiabombákat, kaptunk banánt, müzli szeletet és quinoa-salátát. Az ebéddel én vártam hazáig, minden vágyam volt, hogy egy jó nagy adag Carbonarat benyomhassak. Még szerencse, hogy vittem magammal két pulóvert is, ami a hátizsákomban várt rám, különben biztosan nagyon fáztam volna a teljesen átázott pólómban. Az eső természetesen nagyjából 2 perccel a célba érésem után elállt, de ezen már nem bosszankodtam.

A nap maradék részében már nem nagyon tudtam semmi értelmeset csinálni azon kívül, hogy az ágyamban feküdtem – onnan kikelni is nehezemre esett. Délután aztán megkaptam a hivatalos időmet sms-ben: 02:25:52, ami iszonyatos fejlődés az első (2016-os) félmaratonomhoz képest, 12 perccel gyorsabban futottam! Ez a megállapítás annyi motivációt adott, hogy legszívesebben már másnap elmentem volna újra futni. Persze nem mentem, a lábaim valószínűleg az első 50 méter után összecsuklottak volna. Mindenesetre nincs megállás, futok tovább, mert life is better when you’re running (az élet jobb, amikor futsz).

Szülinapi hétvége Anyával + Lyon Kayak 2018

Az egyik (és legnagyobb) szülinapi ajándékom Anya látogatása volt. Ugyanis még Brazíliában kedvet kaptam az idei Lyon Kayak-hoz, ilyenkor a fél város kajakba pattan és lecsorog a Saone folyón. Több ezer ember, rengeteg hajó, eszméletlen hangulat. Lefoglaltam magunknak egy kétszemélyes kajakot még májusban, ez volt a kettős szülinapi ajándékunk.

szülinapi piknik

Szombat reggel még elvittem Monát balettra, aztán hazamentem és felkészültem Anya fogadására. Sajnos a repülő 1,5 órás késéssel szállt le Genfben, de szerencsére Anya nem bizonytalanodik el külföldön, vett egy vonatjegyet és néhány órával később már a lyoni pályaudvaron találkoztunk.

Elvittem a Rhone és a Saone folyók találkozásához, a félsziget csücskére, ott piknikeztünk Bruno szendvicseivel, salátával és egy üveg borral. Koccintottunk a 24. életévemre, aztán átvettük a beszállókártyánkat holnapra, a kajakozáshoz. 

A délután további részében megmutattam Anyának új lakásomat, kipakoltuk a cuccait és megkaptam az otthoni ajándékaimat (Toblerone-t Boritól, konyakos meggyet Katitól, és gyümölcskenyeret Anyától). 

Este Jeremyvel találkoztunk a belvárosban, elvitt minket vacsorázni egy nagyon családias étterembe – ő fél Lyont ismeri, különösen a szakácsokat-pultosokat. Az utolsó metrót még pont elcsíptük haza, de nem is maradhattunk volna éjfélnél tovább, ugyanis holnap reggel 8-ra már a találkozóhelyen kellett lennünk a kajakozás miatt.

Vasárnap reggel gyors kávé, öltözés, bepakoltunk minden általunk szükségesnek ítélt dolgot. Az outfit-ünk kérdéses volt az időjárás miatt, reggel még felhős volt az ég, de későbbre meleget ígért a meteorológia, úgyhogy végül mindent bepakoltunk, maximum átöltözünk. Még volt időnk beugrani reggelit és kávét venni (abból sosem elég) indulás előtt, aztán a többi evezőstárssal együtt felpattantunk a buszra, ami az indulási ponthoz vitt minket. Rochtaillée-sur-Saone-ból indultunk, ami egy kis falu, nagyjából 10 km-re Lyontól. Az útvonal ugyanis 14 km, a belvárosba fogunk érkezni.

Ez volt az útvonal, a miénk
narancssárgával jelölve (Découverte)

A buszból kiszállva vidám önkéntesek fogadtak minket, akik minden praktikus információt elmondtak a hajók átvételétől kezdve az érkezésig. Gyakori kérdések között szerepelt, hogy mégis mennyi időbe telik a célhoz érni, erre a viccelődős kedvében lévő önkéntes azt felelte: „ez csak magukon múlik, de vannak, akik sose érkeztek meg…”. Aztán odaszólt egy teltebb pasinak, hogy legyen szíves ne a hajó elejébe ülni, mert akkor az felborul, mire a pasi röhögve mentegetőzött, ő csak fotózni fog. Én ezeken a mondatokon jókat kacagtam a körülöttem állókkal. Anya csak kitartóan figyelt a néhány szavas francia-tudásával, de annyira jól csinálta, hogy mindenki mosolygott rá, ő meg imádkozott, hogy nehogy kérdezzenek tőle valamit, mert akkor egyből kiderül, hogy nem ért egy kukkot se. Később persze elmagyaráztam neki minden kulcsfontosságú infót, amit mondtak.

Fél 11 körül magunkra kaptuk a mentőmellényeket, vízre tettük a hajókat és becsorogtunk a többiek közé. Nagyon fura volt, a Tiszára járunk evezni már 11 éve, de ott egyszerre ennyi hajóval nem találkozik az ember. Anya teljesen az események hatása alá került, olyannyira, hogy az indulásnál evezés helyett elkezdett fényképezni, aminek következtében a többi hajó össze-vissza lökött minket, tiszta dodzsem-feeling volt. Én persze kiabáltam, hogy „Anya, figyelj már, menjünk!!”, de nem sok esélyem volt a tűzijáték mellett (amit indulásnál fellőttek). 

Nagy nehezen aztán elindultunk, de egy jó darabig nehezen manővereztünk: részben a sok kezdő miatt, akik életükben először ültek kajakban és csak cikk-cakkban tudtak közlekedni – ezt az érzést amúgy mi is jól ismerjük, az első tiszai túránkat így nyomtuk végig Anyával, úgyhogy abszolút megértőek voltunk (egy darabig). Később aztán kitisztult  a mezőny, eloszlottak a hajók és végre mi is tudtunk egyenesen közlekedni, anélkül, hogy bárki nekünk jönne. Voltak vicces pillanatok azért, például mikor egy apuka a kisfiával teljes erővel a hajónknak ütközött, majd vigyorogva odaszólt, hogy „és még azt mondják a női sofőrök rosszak…”.

Az idővel nagy mázlink volt, tűzött a nap, meleg volt, a Saone is gyönyörűen csillogott. Az egyetlen probléma csak az volt, hogy ez a folyó sokkal lassabban folyik, mint a Tisza, úgyhogy nagyon kellett evezni. Persze, mi nagyon odatettük magunkat, de Anyának néha elfogyott az energiája, amit (olvadt) csokival igyekezett pótolni, aminek a keresése és elfogyasztása miatt megint csak egyedül eveztem és kevésbé haladtunk. A másik haladást gátló tényező Anya fotómániája volt, bár meg kell hagyni, egészen visszafogta magát, a Tiszán ennél sokkal többet kattintgatta a telefonját. 

Összességében iszonyatosan élveztük ezt a kajakozást mind a ketten, de nagyon örültünk a célnak is. A célegyenesben ránéztem a táblára, ami 2 óra 59 percet mutatott, úgyhogy ordítottam egyet hátra, hogy „Anya, EGY PERC, húzzuk meg!!”, és minden maradék erőnket bevetve siklottunk a célba, még pont 3 órán belüli idővel. Ahogy beértünk, bemondták a nevünket a hangosbemondóba, amitől csak még büszkébbek voltunk.

A hajóból kiszállni elég nehéz volt, ugyanis a karjaink nem annyira akartak már engedelmeskedni. Egy pasi konkrétan bele is esett a folyóba, mert nem bírta magát kihúzni a partra. Én ezt a jelenetet nézve majdnem megfulladtam a nevetéstől, szegény pedig próbált úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Mi minden baleset nélkül kiszálltunk, leadtuk a hajókat, mellényeket, evezőket, és elindultunk a jól megérdemelt ebédünkért. Chilis babot kaptunk rizzsel, ami nagyon jól esett. Anyát elnyomta a fáradtság és a kajakóma, egy sorstársa mellett egyből bealudt ebéd után. Én elindultam megkeresni az eredményhirdetés helyszínét, ugyanis menő nyereményeket sorsoltak, és reménykedtem benne, hogy nyerek egy stand-up paddle-t. Az én állapotomat is jól mutatja, hogy 20 perc keringés után rájöttem, hogy a dobogó és a bemondóember konkrétan mellettünk van, úgyhogy igazából sehova sem kellett volna mennem, csak elfordítani a fejemet. Megnéztük az összes eredményhirdetést, a nyertesek (szóval profik) olyan 1 óra 45 perc alatt értek be, úgyhogy ehhez viszonyítva mi teljesen a középmezőnyben végeztünk, ami elég jó eredmény szerintem. Sajnos végül semmit nem nyertünk, de így is elégedetten mentünk haza.

Este átköltöztünk Jeremyhez, mert az ő vendégszobájában kényelmesebben elférünk, mint az én mini-lakásomban, ráadásul az a belvárosban van, így Anyának nem kell folyton metrójegyet venni. A következő napokban én reggel futottam (készülök a félmaratonra), meg ügyet intéztem (egyetem, bank, ösztöndíj, diákbérlet, stb.) és babysitterkedtem, Anya az óráira készült. Azért várost is néztünk, de elég rohanósan, nem sok időnk volt. Kedd este búcsúvacsorát főzött Anya, amit Jeremyvel és a barátnőjével fogyasztottunk el, akik olyan kedvesen vendégül láttak minket. Szerdán reggel pedig vonatra pattantunk, aztán Genfben repülőre, és irány Budapest! Én is hazaugrottam egy hétre, ugyanis a nyugdíjas brazil lakótársam, Edith, Magyarországra látogatott, és muszáj volt vele találkoznom.

Szóval így zajlott az Anya-lánya hosszúhétvége Lyonban, reméljük folyt.köv. egyszer!

Multi-kulti 24. szülinap

A 24. szülinapom, amilyen rosszul indult, olyan jól végződött – és rengeteg váratlan fordulatot tartogatott. De ne rohanjunk előre, most szépen leírom, mi történt 2018. szeptember 21-én.

Tehát, reggel gondoltam, végre elmegyek egy rendeset futni, ugyanis egész héten nem tudtam a havi hasgörcseim miatt (btw, nem tudom, ki az, akinek a mozgás enyhíti az ilyen jellegű fájdalmait, én az ágyból is alig tudtam kikelni három napig). Ma reggel viszont semmi bajom, ráadásul szülinapom van, úgyhogy felkaptam a futócipőt, és irány a város!  

Három kilométer után kezdem érezni, hogy valami nem stimmel, de nem foglalkozunk vele, sokat kell ma futni, gyerünk tovább. 500 méterrel később be kellett látnom, itt nincs mit tenni: ha nem ülök le rögtön, összeesek ott a Rhone-parton. Úgyhogy nem marad más, a mai futást is fel kell függeszteni. Leülök a Rhone partjára, a lépcsőkre, ahol a fiatalok iszogatnak este, most nincs senki. Nézem a vizet, lassan megnyugszik a szervezetem (hogy nem terhelem tovább), végül képes vagyok elvonszolni magam a Bellecour-ra, ahonnan a buszom megy és szégyen-szemre felülök rá. Ez a mai sortie, ahogy a franciák mondják, nem volt egy nagy siker-sztori. Viszont, erre mondják, hogy „a bad run is still better than no run” (egy rossz futás még mindig jobb, mint egy nem futás), végül is futottam 3,5 km-t, több mint a semmi.

Legalább a kilátás szép volt :)

A futásból hazaérve megtalálom az iskolalátogatási igazolásomat a postaládában, végre hivatalosan is egyetemre járok, nemsokára megkapom az ösztöndíjamat is, remélem. Nem gondoltam volna, hogy egyszer egy ilyen papír lesz a legjobb születésnapi ajándék. Itthon a jól megérdemelt kávé és gyümölcsös zabkása, aztán tervezgetem a napomat, hétvégémet, még be kéne vásárolni.

Ebéd után el is indulok az Aldiba, közben a liftben összetalálkozok Brunoval, a főzős haverommal (aki múltkor hozzám kopogott be, hogy elromlott a tűzhelye, és hadd süssön tojást nálam). Nagyon megörülünk egymásnak, ő pont hozzám igyekezett, ugyanis a munkahelyén rátukmáltak egy csomó maradék szendvicset, amiből feltétlen adni akart nekem. Én örömmel elfogadom (nincs is nagyon más választásom), meg is van a mai vacsorám és a holnapi ebédem. Ez a második szülinapi ajándékom, pedig Bruno nem is tudja, hogy ma lettem 24 éves.

Egy gyors bevásárlás után az Aldiban, hazajövök és elkezdem tervezgetni az estét. Francois-val találkozok 9 körül, JB sajnos hazament a hétvégére, úgyhogy ő nem tud velem ünnepelni (pedig lenne mit, ő új munkahelyen dolgozik). Közben a kitartó brazil pincér folyton írogat, neki is megígértem, hogy ha este a városban leszek, összefutunk.

Beszélek néhány családtaggal, baráttal (akik Budapesten isznak az egészségemre és a videochat-nek köszönhetően a szemem láttára koccintottak), nézegetem a kedvesebbnél kedvesebb virtuális köszöntéseket. És várok. Francois-tól fél 9-kor még semmi hír (gyanús), úgyhogy írok neki egy sms-t. Közben a brazil pincér továbbra is üzenetekkel bombáz, caipirinha-t akar inni. Végül kiderül, hogy Francois egy barátjánál beszélget és egyáltalán nem valószínű, hogy eljön onnan csak azért, hogy velem koccinthasson. Jobb híján felajánlja, hogy menjek én oda. Már fél 10 van, nekem pedig nincs túl sok kedvem egy random társasághoz beállítani, hogy „helló, amúgy szülinapom van, csak társaságom nincs”.

Úgyhogy válaszolok a brazilnak, Francois-t lemondom, és fél óra múlva már a buszon ülök, Ivan pedig a belvárosban vár. Kicsit meglepődök, amikor meglátom a kisbuszt, amivel dolgozik (brazil bulikat szervez táncosokkal, zenével), de ezek szerint ő ezzel közlekedik mindenhova. Nem szoktam (fél)idegenek autójába egyből bepattanni, de most sok választási lehetőségem nincs, vagy hazamegyek és folytatom a magányosságot, vagy beülök és meglátjuk, mit hoz az este.

Becsapom magam mögött a kocsiajtót, majd megkérdezem Ivant, hogy akkor most hova. Tud egy brazil bárt a hatodik kerületben, ami pont a lehető legmesszebb van bármilyen tömegközlekedési eszköztől, amivel hazajuthatok, de megígéri, hogy hazavisz autóval. Ha rossz a buli, úgyis lelépek éjfél előtt, mint Hamupipőke, akkor még van metró. Ha meg jó a buli, braziltól még sose láttam olyat, hogy ne tartotta volna be az ígéretét. Let's do it. Végül is, szülinapom van.

Miután nagyjából fél órán keresztül keresünk parkolóhelyet, fél 11 körül végre megérkezünk a brazil bárba, amiből igazából kettő van, egymással szemben. Az egyik lassan zár, a másikban még van caipirinha, oda megyünk. Ahogy belépünk, két bombanő ugrik Ivan nyakába, később kiderül, hogy együtt dolgoznak, ők is táncosok. Két pasival vannak, az asztalnál mindenki nagyjából egy tízessel idősebb nálam (Ivan is). Beszélgetünk, én a caipirinham szürcsölöm (ami amúgy pont olyan, mint Brazíliában), nehezen oldódok. 

Éjfélkor hivatalosan bezár a bár, de mivel ez a társaság a tulaj baráti köréhez tartozik, maradhatunk, ők pedig elkezdenek táncolni. Brazilok, ráadásul ez a foglalkozásuk, nem bírják ki. Én csak ámulok, ahogy a két csaj magas sarkúban és testhez simuló mini-ruhában mozgatja a csípőjét. Nyilván, egy idő után nem úszom meg én sem, hívnak, hogy „Sara, gyerünk, barátok között vagyunk!”. Persze, de minden barát profi táncos, nekem meg nulla ritmusérzékem van. Végül nincs más választásom, beadom a derekam, és próbálok nagyon szélre húzódva kicsit mozogni, Ivan mutat néhány lépést, legalább azt meg bírom jegyezni és szorgalmasan ismételgetem, amíg figyel. 

Egyszer csak Ivannak remek ötlete támad: mutassak nekik magyar zenét. Én egyből a laptophoz pattanok, és már üvölti is Oláh Józsi, hogy „ha bemegyek a kocsmába, rávágok a zongorára”. Parno Graszt nélkül nincs szülinap. Persze, táncolni erre sem tudok a brazilok nagy szomorúságára, de ők hamar feltalálják magukat és egy idő után azon kapom magam, hogy Lyonban, egy brazil bárban, Parno Graszt-ra rázza a francia- brazil- magyar társaság. Összefutnak a szálak, zseniális. 

Nemsokára aztán a profi táncosok is elfáradnak, elindulunk haza. Vagyis én csak azt gondolom, ugyanis út közben Ivan bejelenti, van néhány haverja az egyik közeli bárban, ugorjunk be egy pezsgőre (amúgy igen, ő vezet, de Franciaországban egy pohár belefér, nincs zéró-tolerancia). Ránézek az órámra, már hajnali 2 van, nekem holnap 8-kor kelnem kell, most már mindegy. Menjünk. Ivan nem tudja, hogy szülinapom van, de így is mindenre meghív, én pedig szóvá sem merem tenni, mert a brazilok ezen mindig halálra sértődnek. Igazából azért is ünneplek inkognitóban, mert ha kiderülne, hogy ma születésnapom van, megvásárolná nekem a fél kocsmát, akkor is, ha semmi pénze nincs. Tíz hónap Brazília után pontosan tudom, hogy megy ez. 

Ebben a kocsmában legalább pop-számok szólnak, nem szamba, ezek hozzám (és a tánctudásomhoz is) kicsit közelebb állnak, bár továbbra is nehéz egy profi táncossal szemben.

Végül hajnali 4 körül érek haza, Ivan GPS nélkül eltalál a kollégiumig, az arcára nyomok két puszit, megköszönök mindent, nagyon szuper szülinapom volt, de hulla fáradtan esek be az ágyba, van 3,5 órám aludni.

Lyoni hétköznapok

Hát, elég régóta nem adtam hírt magamról, úgyhogy most itt az ideje. Sikerült nagyjából visszarázódni a lyoni hétköznapokba, most leírom, mik történtek az elmúlt hetekben.

Egyetem:

Ez egy sarkalatos pont, a lényeg annyi igazából, hogy a védésem óta próbálkozok beiratkozni a mesterszak második évére, de ezt kicsit sem könnyíti meg az egyetemi bürokrácia. Szerencsére a tavalyi évemet a védéssel sikerült elszámoltatni, így csodálatos 15,5-ös éves átlagot produkáltam, ami itt Franciaországban csodaszámba megy. Ezt az egyik barátom reakciója mutatja legjobban, aki mikor elmeséltem neki majdnem kiejtette a sörét a kezéből és közölte, hogy „Sara, nekem 12-nél sose volt jobb átlagom. Az érettségim is 12-13 volt, azóta csak rosszabb.” Szóval nagyon büszke vagyok magamra. Az üröm az örömben, hogy a második félévi brazil jegyeimet egyáltalán nem számolták be, ami kicsit rosszul esett, ugyanis eszméletlen sokat tanultam, hogy jól sikerüljenek a vizsgáim. De hát, c’est la vie, ilyen az élet, ezt sokszor mondogatom itt.

A beiratkozáshoz szükséges papírjaimat tegnap végre sikerült leadnom az egyetemen, és nagyon remélem, hogy nemsokára a kezemben tarthatom az iskolalátogatási igazolásomat, ugyanis addig se ösztöndíjat nem kapok, se diákbérletet nem tudok venni tömegközlekedésre. A megtakarításaim eléggé megcsappantak itt az évkezdésben, úgyhogy igazán jól jönne már az ösztöndíj, hogy legalább az októberi lakbéremet be tudjam fizetni. De azért nem izgulok annyira, elvileg minden el fog intéződni hamarosan, csak türelmesen kell várakozni.

Babysitting:

Újra elkezdtem dolgozni is, heti kétszer a szerb családnál beszélek magyarul a gyerekekhez, szombatonként pedig Monát viszem balettra. 

Balett-óra előtt

Nagyon jó volt újra látni őket, bár a két pici (Lea és Mona, mindketten 5 évesek) eleinte teljesen elzárkózott minden velem kapcsolatos kommunikációtól, vérig voltak sértve, hogy egy évre eltűntem, aztán van képem visszajönni. De aztán nem kellett sok idő, nagyjából másfél óra összezártság után rájöttek, hogy jobban járnak ők is, ha minden visszatér a régi kerékvágásba. Lea azóta vidáman játszik velem (sőt, tegnap rajzolt nekem két hatalmas szívecskét), Mona pedig minden barátnőjének velem büszkélkedik a játszótéren. A nagyobbik szerb kislány, Imma már 11 éves, úgyhogy vele nagyon jókat beszélgetek az iskoláról, a barátnőiről, a cicájukról, ő nagyon szépen beszél magyarul is.

Egyelőre úgy néz ki, ezzel a heti beosztással nagyjából ellavírozok félév közben is, azt még nem tudom biztosan, hogy szükségem lesz-e egy harmadik családra vagy valami beugrós munkára, hogy tartsam az életszínvonalamat, ez majd nemsokára kiderül, ha elkezdődik rendesen a félév.

Kollégium:

A kis mini-lakásomba már nagyjából sikerült berendezkedni, múlt héten a szerb apuka elhozta autóval a rengeteg cuccomat, amit ők őrizgettek másfél évig, úgyhogy most már az alap felszereltség megvan. Voltam IKEA-ban is tegnap előtt, sikerült ott is bevásárolni, többek között egy ruhaszárítót és tányérokat, amik azért nagyon hiányoztak. Persze, még egyáltalán nem tökéletes a kis lakás, rengeteg dolgot szereznék még beszerezni, de ez is nagyrészt az anyagi helyzetemtől függ, úgyhogy még várok kicsit.

A közösségi élet még nem indult be itt, pedig elég sokan vagyunk. Sajnos a közös programokra, amiket eddig szerveztek, a babysitterkedés miatt nem jutottam el. Egy barátot azért szereztem: múlt héten az egyik szomszédom, Bruno, bekopogott, hogy nem jó nála a tűzhely, hadd süsse meg a rántottáját nálam. Nagyon szimpatikus, fekete srác, doktori képzésen van, filozófia szakon méghozzá. Rengeteg érdekes dolgot csinált, sokat mesélt a korábbi munkáiról, amiknek csomó antropológiai kötődése van, úgyhogy tényleg jót beszélgettünk. Ma pont összefutottam vele a folyosón, és a kezembe nyomott 3 szendvicset, hogy egy menzán dolgozik, megmaradt, és pont nekem akarta hozni, mert ő egyedül nem bír ennyi kaját megenni. Szegénynek még mindig nem jó a tűzhelye, úgyhogy odaadtam a telefonszámomat neki, hogyha bármikor meleg kaját akar enni, nyugodtan jöjjön át és főzze meg nálam. Legalább addig is mesél a tanulmányairól, mert tényleg nagyon király dolgokkal foglalkozik.

Néha elmegyek futni, ez a kép
a Parc de la Tete d'Or-ban készült

Social life / barátok:

A legkitartóbb „hódolóm”, a brazil pincér, akivel kb. két hete találkoztam az egyik kedvenc éttermemben (ahol életem egyik legjobb Cézár-salátáját csinálják). Ő nagyjából minden nap keres, de eddig sajnos nem tudtunk összehozni egy találkozót sem. Részben azért, mert én nem randizni szeretnék, csak barátkozni, és a brazilokkal elég nehéz olyan körülményeket teremteni, hogy ne csússzon át romantikába gyorsan, szóval nagyon résen kell lenni. De addig is legalább nem felejtem el a portugált.

Az egyetemi barátnőim teljesen felszívódtak, a tanévnyitó értekezletre se jöttek el, pedig azt reméltem, ott végre találkozunk. Úgyhogy kénytelen vagyok megvárni az október elejét, órára már csak bejönnek.

A régi drága lakótársammal, JB-vel szintén folyamatos kapcsolatban vagyok, de személyesen egyszer sem tudtunk még összefutni, mióta itt vagyok, mert hét közben általában én vagyok elérhetetlen a munka meg a sok ügyintézés miatt, hétvégén pedig ő megy haza sokszor. Sajnálom nagyon, mert már nagyon hiányzik ő is és a barátai is (akik amúgy szintén folyton írnak, hogy mikor találkozunk már).

Sajnos múlt héten nagy csalódás ért. A Sziget Fesztiválon megtaláltam a lyoni lelki-társamat, Kevin, egy francia srác személyében, aki amúgy Toulouse mellett született, de Lyonban tanult. Nagyon örültünk, mikor kiderült, hogy idén egy városban leszünk, de aztán az öröm nem tartott sokáig, ugyanis őt mesterszakra Toulouse-ba vették fel, úgyhogy egyik napról a másikra vissza kellett költöznie. Azért még költözés előtt elvitt sörözni a kedvenc lyoni kocsmájába, aztán meghívott a búcsú bulijára is, ami egy hatalmas házibuli volt az ő lakásában, múlt szombaton. Nagy meglepetésemre eljött két másik közös szigetes barátunk, egy lyoni lány (aki amúgy szociológiát tanul ugyanazon az egyetemen, ahol én), és egy Svájcban élő belga srác, aki szintén Kevin. Nagyon jól éreztük magunkat, egész este a két Kevinnel nosztalgiáztam a Szigetes élményeinkről, és megbeszéltük, hogy év közben majd meglátogatjuk egymást.

Sziget-csapat (egy része) Lyonban

Az egyetlen biztos pont a lyoni életemben, Francois, akivel BFF-ek (best friends for ever) lettünk Curitibában, és akivel végigutaztam Brazíliát. Mondjuk, a 43 órás buszút szerintem elég sokat tett ahhoz, hogy ez a barátság megmaradjon. Múlt héten találkoztam vele, a barátnőjével és néhány barátjával egy garázsvásáron, aztán meglátogattuk az egyik haverját, és ma este is vele megyek bulizni – mondjuk, abból nem tudom mi lesz, mert elvileg 20 perc múlva hatalmas vihar fog kitörni. Mindenesetre, ha a többiekkel kicsit nehézkes is a kapcsolatfelvétel, Francoisra lehet számítani.

Amúgy szerintem, ha beindul az egyetem és elkezdődnek az órák, a social life-om is felpörög, már összehaverkodtam egy szaktársammal, aki néhány szót tud magyarul és mindig Szia-val köszön. És rajta kívül még van csomó szimpatikus ember.

Szóval, azt hiszem, ennyi most dióhéjban az életem, igazából most nagyon boldog vagyok, mert ma van a szülinapom (24 éves lettem, ami egyrészt rohadt ijesztően közel van a 25-höz, másrészt végre nem 23, mert az elég béna szám volt). Ráadásul holnap jön Anya ide Lyonba, és igazi szülinapi-hétvégét fogunk csinálni, arról majd írok később. Addig is, bonne soirée, további szép estét mindenkinek.

ezzel a képpel búcsúzom, ma reggel fotóztam

Soutenance, avagy az első szakdolgozat-védésem

A szakdolgozat-írás előzményeivel kezdeném a történetet, ugyanis már az sem ment teljesen zökkenőmentesen. Nálunk (nem tudom, ez mennyire általános Franciaországban, mindenesetre ezen a szakon így van), alapszakon nem kellett diplomamunkát írni, viszont a mester első és második évében is elvárnak egy-egy ilyen munkát. Első évben ez maximum 50 oldalnyi kutató- és terepmunka összefésülése, második évben már kétszer ennyit kell írni. A témaválasztás nálam viszonylag könnyen ment, egyik tanárom vetette fel, hogy írjak a brazíliai magyar közösségről, ha már úgyis vannak ismerőseim. Én pedig beleástam magam a témába, sok érdekes dolgot találtam, mind a szakirodalomban, mind később a terepen (Curitibában és Sao Pauloban). Portugálul és magyarul kutattam, de a szakdolgozatot franciául kellett megírnom.

A problémák akkor kezdődtek, amikor már Brazíliában konstatáltam, hogy a lyoni tanáraim nem válaszolnak az e-mailjeimre, mindegy milyen okból (témavezető-keresés, követelmények, határidők), kinek (titkárnőtől elkezdve a tanszékvezetőig) és hányszor írok. Végül, miután tényleg senkit nem értem el, kénytelen voltam a szaktársaim útmutatásai és a személyes tapasztalataim / megérzéseim alapján, teljesen egyedül lezavarni a kutatást és megírni a szakdolgozatot. Nagyjából négy-öt hónapnyi kutatómunka és egy hónapnyi kemény írás után megszületett a mű, amit aztán Brazíliából hazatérve egyből leadtam a lyoni egyetemen. Ekkor a titkárnőtől ígéretet kaptam, hogy egy héten belül kerít nekem egy témavezetőt, ugyanis még a lyoni évkezdés előtt elmentem, így nem tudtam személyesen megkeresni senkit, e-mailben pedig lehetetlen volt ugye. Az egy hétből egy hónap lett, végül egy kétségbeesett e-mailemre - amit elküldtem kb. 10 tanáromnak (köztük a tanszékvezetőnek), a titkárnőnek -, jelentkezett a politikaantropológia-tanárom, majd ő vállalja. Őszintén szólva, sok reményt nem fűztem hozzá, hogy alaposan elolvassa az irományomat, mivel roppant elfoglalt ember, így különösebben nem izgultam a védés miatt.

Szóval ezek voltak az előzmények. Annyit tudtam, hogy szeptember 5-én 12-kor fogok sorra kerülni, 10 percem lesz bemutatni a szakdolgozatot, aztán 35 perc kérdésekre a két jelen lévő tanártól, akik az én esetemben a témavezetőm (Dimitrijevic) és egy brazil tanárom (Santiago) voltak. A végén kiküldenek, aztán visszahívnak és elmondják a jegyet. Ezen információk lényegi része (hogy hogyan zajlik a védés pontosan) szintén a szaktársaimtól származott, hivatalos tájékoztatást ez ügyben sem kaptam. Mivel ismertem mindkét tanárt régebbi óráimról, egyáltalán nem izgultam előre, nagyon szerettem őket is és az óráikat is. Lazák, és nagyon okosak mindketten. Az pedig különösen megnyugtatott, hogy egy „igazi” brazil is végighallgatja majd a védést.

A Jour J-n, azaz a nagy napon aztán minden bajom volt persze, pedig nem vagyok annyira izgulós, de ezen most tényleg nagyon sok múlott. A szakdolgozatomra kapott jegyem dönti el ugyanis a második félévemet (M1-en), és attól tartottam, hogy ha valami nem stimmel, évet kell ismételnem, az pedig most nagyon nem hiányzik. Fél 12 -kor már az egyetemen voltam, megtaláltam néhány csoporttársamat, beszélgettem velük kicsit, aztán délre odaálltam a témavezetőm irodája elé, ahol maga a védés volt. Közben a folyosón lévő irodákból ki-be jöttek szaktársaim, néhányan védés előtt izgultak, néhányan már csak a jegyre vártak. Az egyikkel szóba is elegyedtem, és kiderült, valami rokona révén tud néhány szót magyarul, ezért elkezdett nekem random szavakat mondogatni, mint a kutya vagy az erős paprika. Pont ez hiányzott most.

12:06-kor végre kinyílt az iroda ajtaja, Dimitrijevic behívott, leültetett, csak Santiagot kell megvárni. Miután tíz perc után még mindig nem jelent meg, megpróbáltuk először telefonon, majd a titkárnőn keresztül elérni. Semmi. Végül 45 perc késéssel érkezett meg, nem tudom, hogy azért, mert brazil, vagy azért mert egy másik védés csúszott. Hivatalosan az utóbbival magyarázták. Én addigra már olyan durván rosszul voltam, hogy semmire nem bírtam koncentrálni, azért imádkoztam, hogy csak legyen már vége. Dimitrijevic megpróbált velem beszélgetni Brazíliáról meg a jövőbeli terveimről, de az idegesség miatt neki is csak tőmondatokban voltam képes válaszolni. Szerintem életemben nem izgultam még ennyire, pedig tényleg nem szoktam feleslegesen stresszelni, még vizsgák előtt sem.

Elkezdtük. Dimitrijevic azt mondja: „Na, akkor lesz 10 perce, hogy olyan dolgokat mondjon a kutatásáról, amiket nem olvashattunk a dolgozatában, aztán pedig ossza meg velünk, hogy mik a tervei a mesterszak második évére.” Én itt egy kisebb sokkot kaptam, ugyanis tökre nem erre számítottam / készültem fel. Sok időm nem volt lefagyni, kénytelen voltam elkezdeni improvizálni, és mondani mindent, ami hirtelen eszembe jutott. Csak címszavakra emlékszem a mini-előadásomból, de abban teljesen biztos vagyok, hogy nagyon össze-vissza volt, és szerintem nem beszéltem 5 percnél többet (mondjuk, ez nem hiszem, hogy probléma volt a 45 perc csúszást nézve). A végén ránéztem a témavezetőmre, közöltem, hogy befejeztem, nem szeretnék többet beszélni.

Úgyhogy átvették ők a szót. A brazil, Santiago kezdte. Először is gratulált, mert nagyon igényes, szép munkát adtam be. Aztán elmesélt egy történetet, ami eszébe jutott, mikor a kezébe vette a dolgozatomat. Ő Rio de Janeiro-ban nőtt fel, és kiskorában volt egy könyv, ami nagyon nagy hatással volt rá. Ezt a könyvet egy magyar emigránstól kapta, és az volt a címe, hogy… (én itt akaratlanul közbeszóltam és befejeztem a mondatot, mert biztos voltam a folytatásban) A Pál utcai fiúk. Később odaadta a könyvet a gyerekeinek, akik szintén imádták. Ez egy nagyon kedves emlék neki azóta is, és mindenképpen meg akarta velem osztani. Én onnan tudtam, hogy ez az a könyv, hogy a braziloknál valamiért nagyon híres Molnár Ferenc regénye, én is többször találkoztam vele mindenféle formában. Aztán beszélt még kicsit a szakdolgozatomról, megdicsérte az írásképemet, azt mondta, nagyon szépen fogalmazok és könnyen olvasható az egész – ennek iszonyatosan örültem, ugyanis senki nem olvasta át mielőtt beadtam, nem volt rá idő, és féltem, hogy sok hiba lesz benne.

„Látszik, hogy sikerült beilleszkednie Brazíliában. Ugyanis sok olyan kifejezést vagy szót használ franciául, ami igazából ezen a nyelven nem létezik, csak portugálul. De félre ne értse, ez nem hiba, sőt, nagyon jól mutatja, hogy mennyire beleolvadt az ottani közegbe.” – tette még hozzá Santiago, Dimitrijevic pedig mosolyogva bólogatott. Befejezésül Santiago felvetett még néhány (iszonyatosan érdekes) javaslatot, hogy hogyan folytassam ezt a kutatást idén, majd átadta a szót Dimitrijevicnek. Ő azzal kezdte, hogy nagyon gratulál, mert ez teljesen az én érdemem, ő semmit nem segített (persze, mivel nem válaszolt egy e-mailemre sem), és kicsit félt is, hogy milyen munkát fog így kapni, de nagyon boldog, hogy ennyire alapos és érdekes kutatást hoztam össze. Ő is elmondta, mivel tudnám még kiegészíteni ezt a dolgozatot idén, abban mind a ketten egyetértettek, hogy ezzel a témával foglalkozzak, mert szerintük nagyon érdekes és van benne potenciál. Én közben azt gondoltam magamban: „milyen jó, hogy ez a két nagyon okos tanár azt akarja, hogy folytassam ezt a dolgozatot, így már biztosan nem fognak velem évet ismételtetni”, tényleg ettől féltem a legjobban.

Mikor befejeztük a közös brainstormingot, kiküldtek a folyosóra, hogy eldönthessék a jegyemet. Itt már teljesen megnyugodtam, tudtam, hogy 10-nél kevesebbet nem kapok (az lenne a bukás), mert nagyon tetszett nekik, innentől pedig nem érdekelt, hogy hányas. A néhány perces várakozás nagyjából félórának tűnt, nagyon kíváncsi voltam.

Végre kinyílt az ajtó, én visszamentem, Dimitrijevic pedig a következőt mondta: „Úgy döntöttünk, hogy kiváló jegyet kapsz, 16-ot, mert ez tényleg nagyon szép munka volt. Gratulálok.” Santiago is gratulált, én majdnem leestem a székről (még jó, hogy leültem), ugyanis a franciák bár 20-ig osztályoznak, általában a két legjobb jegy, amit adnak az a 16-17 (ennél többet csak a portugál óráimon kaptam a hibátlan dolgozataimra). Szóval ez olyan nagyjából, mintha csillagos ötöst kaptam volna, legalábbis én annak éreztem. Megköszöntem, aztán kitámolyogtam a teremből. Dimitrijevic még utánam szólt, hogy majd keressem a folytatás miatt, adni akar még tippeket és szakirodalmat – de ezt már csak fél füllel hallottam.

Alig tértem magamhoz, fülig érő szájjal jöttem ki az épületből. Láttam a szaktársaimat ugyanott ücsörögni, ahol reggel, de nem akartam odamenni hozzájuk, nem szeretek dicsekedni, és volt ott olyan, akinek nem sikerült jól a védése, most minek toljam a képébe az én eredményemet. Szóval inkább kisétáltam a villamoshoz, és felhívtam Anyát, hogy elújságoljam neki a jó hírt.

Ez a visszajelzés iszonyatosan feltöltött és rengeteg motivációt adott a folytatáshoz. Alapból nem nagyon volt kedvem visszajönni az egyetemre, mert őszintén, már kicsit elegem van a tanulásból, az írásból, szeretnék valami olyat csinálni, aminek rögtön gyakorlati hasznát látom. De így, hogy ezek a borzasztóan okos emberek potenciált látnak bennem és a kutatásomban, hogy szerintük fontos és érdekes ez a téma, és tetszik nekik, ahogy írok, így teljesen más színben látom a világot. Rögtön elkezdtem gondolkozni azon, hogy mit és mikor fogok olvasni, kit válasszak témavezetőnek (Dimitrijevic nagyon elfoglalt és úgy láttam rajta, örülne, ha valaki mást keresnék, mert neki nem lesz elég ideje ezzel foglalkozni, bármennyire is érdekli). Egy szó, mint száz, iszonyatosan boldog vagyok, hogy ilyen visszajelzéseket kaptam, ez tényleg egyetemi pályafutásom csúcsa eddig – és remélem, ennél nem is lesz lejjebb. A jegy most sem érdekel annyira, sokkal jobban örülök a szóban elhangzott dicséreteknek, azokat teljesen az agyamba véstem, hogy később legyen miből erőt meríteni. Szóval, akkor munkára fel, van nagyjából 6-7 hónapom összehozni egy még ennél is izgalmasabb kutatást. :)

az egyetem főépülete
(sajnos a védésem nem itt volt)

Első napok Lyonban: beköltözés a kollégiumba, új telefonszám, régi barátok

Alapból nem szeretem a hétfőket, főleg ha korán kell kelni, de most viszonylag izgatottam ittam a vaníliás kávémat Anna pici lakásának padlóján. Nagyon tetszik Párizs, de alig vártam, hogy Lyonban legyek, nagyon odahúz már a szívem. Szerencsére olyan jóarc barátnőm van, hogy kikísért a TGV-hez (ami 2,5 óra alatt Lyonban van és csak 16€ volt), úgyhogy legalább nem egyedül ültem az RER-en egy órát. Elköszöntünk, én felpattantam a vonatra.

[Amúgy a TGV a francia gyorsvasút, az RER a párizsi agglomerációt a belvárossal összekötő vonat.]

Sajnos későn vettem észre, hogy a telefontöltőm nem működik rendesen, mikor felkeltem, csak 3%-on volt a hasznosabbik telefonom, úgyhogy a vonaton keresnem kellett valami módot, hogy feltöltsem. Ezeken a vonatokon amúgy 2€-t kell fizetni, hogyha az ember konnektort akar, de mivel eszembe sem jutott, hogy ilyen helyzetbe kerülök, nem kértem a jegyvásárlásnál. C’est pas grave (nem baj), rögtön kiszúrtam a kocsinkban két konnektoros helyet, ami alapból mozgássérülteknek / időseknek / gazdag embereknek volt fenntartva szerintem, mert sokkal nagyobbak és kényelmesebbek voltak a székek, mint a többi. Az egyikre gyorsan le is csaptam, gondoltam legalább indulásig töltöm a telefonomat. Nem sokkal később megjelent a szemben lévő kerekes székhez tartozó pasi, aki rám nézett, majd körülbelül a harmadik kérdése az volt, hogy nem akarok-e vele kávézni valamikor. Egész nagy gyakorlatom lett már az ilyen kezdeményezések visszautasításában, úgyhogy megköszöntem a kedvességét, és mindenféle köntörfalazás nélkül nemet mondtam (csak így lehet megúszni ezeket). Később aztán (mivel senki nem jött, hogy elfoglalja a helyet, amin ültem) beszélgetésbe elegyedtünk, mert ő rettenetesen mesélni akart nekem az életéről, munkájáról, engem meg általában nem zavar, ha idegenek történeteit kell hallgatnom, sőt, tök sokat tanulok belőlük általában. Ezalatt a két és fél órás út alatt megtudtam, hogy ez a pasi azért harcol (egy egyesületen keresztül), hogy a mozgássérültek könnyebben közlekedhessenek, Marseille-ben (ahol ő lakik) nagyon nehéz a helyzet, viszont Lyon a legelérhetőbb város a mozgássérültek számára. Ezen kívül még rengeteg érdekes dolgot megtudtam a témában, végül az egyesület névjegykártyáját is odaadta, amin természetesen ott volt a telefonszáma, ha mégis szeretnék kávézni. Lyonban elköszöntünk, aztán én leszálltam.

A vonat a repülőtéren tett le (a TGV-k mind itt állnak meg), úgyhogy még egy vonatra kellett szállnom, ami berepített a városba – ma ez már a harmadik volt. Az állomáson letettem egy csomagmegőrzőben a hatalmas túrahátizsákomat és a bőröndömet, aztán elbuszoztam a kedvenc lyoni helyemre, a parkba. Sétáltam, ebédeltem, aztán hazatelefonáltam Anyának, hogy mi a helyzet (milyen jó, hogy már nincs roaming, így tök olcsón elérem a családot, amikor csak akarom).

Még volt egy kis időm a kollégiumi időpontom előtt, úgyhogy elszaladtam beszerezni az új francia SIM-kártyámat. Viszonylag hamar sikerült is a kezemben tartani, havi 20 euróért annyit telefonálok, sms-ezek és internetezek, amennyit akarok.

Következő megálló a kollégium volt. Lyonban iszonyatosan nehéz albérletet találni, a régibe pedig nem tudtam volna visszamenni, úgyhogy ez tűnt a legegyszerűbb megoldásnak. Azért nem a magyar viszonyokat kell ideképzelni, saját mini-lakásom lesz, fürdőszobával és konyha-sarokkal, nagyjából mintha egy panelben laknék sok-sok másik diákkal.

Ez a kollégium Lyonnak egy olyan részén van, ahol én még soha életemben nem jártam, kicsit messze a belvárostól. Igazából ez egy sok kollégiumból álló komplexum, van edzőterem, több mosoda, táncterem, informatikaterem, minden, amire egy diáknak szüksége lehet. 

Sajnos a recepción akkora káosz volt, hogy még időponttal (16:15-re volt) is háromnegyed órát várakoztam, aztán végül nem is tudtam elintézni a papírokat, mert 5-kor zártak. Szerencsére a kulcsot odaadták, így elfoglalhattam az új szobámat/lakásomat. Mondjuk, először nagy bajban voltam, mert nem bírtam kinyitni az ajtót sehogy se. Leszaladtam az udvarra, és megkértem az épp arra járó két arab srácot, hogy segítsenek már rajtam. Mosolyogtak, a fiatalabbiknak egy másodperc sem kellett, és rájött, hogy hogyan nyílik, aztán megtanította nekem is a trükköt. Amúgy ahogy eddig észrevettem, itt is legalább akkora keveredés van, mint Brazíliában vagy a Népszínház utcában (úgyhogy tök jól érzem magam), sok-sok fekete, arab, ázsiai, meg nyilván mindenféle népség Európából, csak ugye az országokat már nem tudom arcról belőni. 

Az én épületem az egész komplexum legtetején van (szóval fel kell mászni), a szobám az ötödiken, a kilátás egész jó az ablakból, csak nagyon messzinek tűnik Lyon, amitől kicsit megijedtem először – később rájöttem, hogy a belváros akár 10 perc alatt elérhető. Van egy viszonylag nagy fürdőszobám, egy egész jó ruhásszekrényem, kis konyhasarkom, egyszemélyes ágyam, meg egy hatalmas (de tényleg) íróasztalom. Majd ha rendesen berendezem, talán teszek fel képet róla, de most még elég nagy a rendetlenség. 

Mivel a cuccaim egy része itt maradt Lyonban, nem sok praktikus dolgot hoztam magammal Paloznakról, úgyhogy az esti bevásárláskor beszereztem néhány fontos dolgot, ami nélkül nem lehet évet kezdeni: bornyitó (borral persze), kávé és műanyag kanál az elsők között szerepelt. 

A bevásárlás után elszaladtam az állomásra a csomagjaimért, és majd’ megszakadtam, amíg felcipeltem őket a kolihoz – oké, hogy jó a kilátás, de megéri ez? Még szerencse, hogy van lift az épületben. A kipakolással ma nem bajlódtam, még lesz rá időm.

good to be back

Másnap (kedden), a reggeli kávé és egy kis rendezkedés után lementem a recepcióra, hogy elintézzem a papírokat. Szerencsére, most egész kevesen voltak, úgyhogy gyorsan ment minden. A városba is beszaladtam tisztítószerekért, mert kicsit azért áttörlöm a polcokat, mielőtt bepakolok. A bankomhoz is beugrottam, ami később iszonyú mázlinak bizonyult, ugyanis van valami ajánlatuk, amivel a havi 20 eurós telefonszámlámat ők 10-re csökkentik, ugyanazokkal a feltételekkel nagyjából (szóval korlátlan sms, telefon és internet). Nem kellett sokáig győzködni, aláírtam a papírokat, jövő hét kedden már a kezemben lesz az új SIM-kártyám az eddigi számommal. Szóval ma egészen produktív napom volt.

Rhone-part

Amúgy nagyon jó újra itt. Nem győzök ámuldozni, hogy Lyon mennyire meseszép. Ahogy járom az utcákat, egyfolytában rácsodálkozok a szebbnél szebb épületekre, a különböző kicsi parkokra, a folyópartokra… A brazil városok után akkora a kontraszt, hogy el sem tudom mondani. Imádom Brazília minden szegletét, de azt hiszem, az európai építészetet semmi sem tudja felülmúlni. Ráadásul mikor busszal megyek a belvárosba a kollégiumtól, van egy rész, ahonnan rálátni az egész városra, hát azt tényleg nem lehet leírni mennyire szép. Szóval, aki szeretné tudni, jöjjön, látogasson meg! :)

A nap további részében amúgy elkezdtem kipakolni, meg a holnapi szakdolgozat-védésemre készülni (persze megint last minute). Közben kedves régi lakótársamtól, JB-től, jött egy üzenet, hogy egy kocsmában iszik és azonnal menjek oda – de mivel ez este 9-kor volt, már nem mozdultam semerre, a holnapi védésen jó lenne tiszta fejjel megjelenni.

Úton Lyonba : párizsi kitérő

Egy nagyon mozgalmas nyár után újra magam mögött hagytam Magyarországot. Egy hétig tartó Nyárzáró fesztivál és egy 18 órás autóút után 2018.szeptember 2-án vasárnap, reggel 8 órakor megérkeztem Párizsba. Nagy szerencsém van a (szuper okos) barátnőimmel, akik közül idén már három is Párizsban tanul, mert rengeteget tudnak könnyíteni az életemen. Vica most épp azzal, hogy beengedett maga mellé az autóba és a francia fővárosig gurulhattam vele és két Szabólacival (akik közül egy az ő apukája).

Tehát vasárnap reggel megérkeztünk a napsütötte Párizsba, egyből Vica új albérletéhez mentünk, kipakoltunk, megismerkedtünk a környékkel. Nemsokára megjelent a már említett két párizsi barátnőnk, Anna és Eszter, mert nekik is hoztunk néhány hazai csomagot. Délután közösen felkerekedtünk : a négy magyar-francia csajszi és a két szabólaci, és nyakunkba vettük a várost. Először felvittük az én cuccaimat Anna szoba-lakásába, mivel a mai éjszakát ott fogom tölteni, aztán holnap onnan indulok Lyonba vonattal. 

Beköltöztettük Vicát :)

Aztán elindultunk várost nézni : beszaladtunk a Notre Dame-ba, aztán az Institut Arabe (Arab Intézet) tetejéről gyönyörködtünk a kilátásban, végül a Louvre üvegpiramisai között sétáltunk a naplementében. Közben persze útba ejtettünk egy-két kocsmát, jókat söröztünk, beszélgettünk és persze a francia sajtok sem maradhattak ki, úton-útfélen azokat tömtük magunkba. A napot a Szajna-parton zártuk két üveg Cidre-rel (ez a francia almabor).

Párizs most is gyönyörű volt, mint mindig. Mondjuk most kicsit elveszettnek éreztem magam, pedig legutóbbi ittlétem alatt már egészen jól belejöttem a tájékozódásba – néha még másokat is útbaigazítottam. Ez már több mint két éve volt azért. Nekem kicsit sok az ember és a gift-shop itt, egyre inkább vágyom Lyonba, mégiscsak ott érzem igazán otthon magam. Persze megígértem a lányoknak, hogy amint tudom, meglátogatom őket, Párizsban bóklászni mégiscsak szuper, nagyon jó helyeket lehet találni, és persze meseszép minden.

Miután elköszöntünk a többiektől, Annához hulla fáradtan érkeztünk (azért az autóban aludni 10 órát mégsem túl pihentető), gyorsan el is aludtunk, mert másnap korán kell kelni a lyoni TGV-hez.

See you soon, Paris!